Az Amazon és a Google munkatársai biztosan idegesen tördelték a kezüket 2011. június 6-án hétfőn, mikor is Steve Jobs, az Apple első embere bemutatta a “One more thing”-et, azaz az iCloud talán egyik legfontosabb tulajdonságát, az iTunes Match rendszert. Ez egy olyan újdonság volt, mely szerves részét képezi majd az iCloud felhőalapú szolgáltatásnak. Egy olyan győzelmet aratott már a WWDC 2011 megnyitója alatt az Apple a versenytársai felett, mely egy puccsal ért fel, köszönhetően Steve Jobs a Pixar Animation Studios-ban szerzett tapasztalatainak, ahol szintén összekapcsolódott a technológia és a tartalomkészítés.
De mi is az, amit az Apple ad és nyújt? Egy ingyenes iCloud profil, mellyel az összes, az iTunes rendszerén keresztül és azon kívül megvásárolt zenéinkhez hozzáférhetünk az összes Apple eszközön (iPhone, iPad, iPod Touch, Mac) valamint olyan számítógépen, melyen fut az iTunes. (Az Amazon szintén valami hasonlót tervezett a Cloud Drive szolgáltatással.) Az iTunes Match lényege tehát, hogy nemcsak azokat a zenéket másolhatjuk az eszközökre, melyet az iTunes áruházban vásároltunk, hanem azokat is, melyeket például a boltban megvett zenei albumokon keresztül rippeltünk be az iTunes könyvtárba. Vagy, és itt jön a lényeg, egyéb kalóz oldalakról töltöttünk le illegálisan. Persze a magyar ember ilyet nem tesz, mint ahogy a világban mások sem…
Az iTunes indulása óta a világon 15 milliárd darab zeneszámot töltöttek már le. A szolgáltatással pedig közel 18 millió zeneszámhoz férünk hozzá. Az iTunes Match – a versenytársakhoz képest (Amazon, Google) – nem kéri azt, hogy az összes zenét töltsük fel a szervereikre, mely akár napokba vagy hetekbe is kerülne, hanem egy 15-18 másodperces szkennelést végez a fájlokon, ami alatt megállapítja, hogy melyik dalról is van szó, ki az előadója, stb.
Ez azért is fontos, mert a felhasználóknál mind a fájlnév, mind a zeneszám tag-jei más és más lehet. A szkennelés után pedig ha megtalálja az adatbázisban, felajánlja, hogy 256kbps DRM-free fájlként teljesen ingyenesen letölthessük azt.
A teljes zenei gyűjteményünket legalizálhatjuk !
A fanyalgók viszont azt mondják, hogy ezzel egy hatalmas kalózlista is készül. A szolgáltatást évente 25$-ért vehetjük igénybe, mellyel 20.000 zeneszámot teljesen legálissá tehetünk. Ja és ezt az Apple úgy érte el, hogy a teljes zeneipar, az összes zenei kiadó (Universal, BMG, stb.) áldását adta rá. Az Apple – a legnagyobb zenei kiskereskedő – így valahogy elérte a kiadóknál, hogy beleegyezzenek a “scan-and-match” eljárásba. Amolyan Napster féle “don’t-ask-don’t-tell” politikát folytatva.
De hogyan is húzhatott elő a zsebéből az Apple egy olyan dolgot, melyre sem az Amazon, sem a Google nem gondolt? Nos talán azért, mert az Apple-nek nemcsak a számítástechnikában, hanem a zeneiparban is történelme van.
“It’s really hard to get the labels to give you the rights that you need…” – mondta Steve Jobs még az első All Things Digital konferencián adott interjúban, 2003-ban. “And I don’t see them sprinkling those rights around everywhere, letting a thousand flowers grow quite yet.”
A fenti idézet egy 8 évvel ezelőtti interjúból való, ahol Steve arról mesélt, hogy hogyan lehetne összekötni a technológiát a tartalomfogyasztással.
“One of the things I learned at Pixar is the technology industries and the content industries do not understand each other,” – mondta. “In Silicon Valley and at most technology companies, I swear that most people still think the creative process is a bunch of guys in their early 30s, sitting on a couch, drinking beer and thinking of jokes. No, they really do. That’s how television is made, they think; that’s how movies are made. People in Hollywood and in the content industries, they think technology is something you just write a check for and buy. They don’t understand the creative element of technology.”
Steve szavai szerint, a legtöbb ember nem érti a technológia és a tartalomgyártás között fennálló kreatív kapcsolatot és nem is hajlandóak vele foglalkozni.
“These are like ships passing in the night…” – tette hozzá az Apple vezér.
Az áttörés még 2003-ban volt, mikor is az iTunes Store ledöntötte a korlátait és minden várakozást felülmúlt az indulása. Az Apple vezetők hozzáférést adtak a zenei kiadóknak, hogy megtekinthessék az eladási adatokat és belenézhessenek a kristálygömbbe, mely a jövőt vázolhatja. 9 hónap múlva már az összes zenei kiadó az Apple-t hivogatta.
“The record companies, the most important thing they do is not distribute music” – mondta Steve. “It’s picking which of 500 people are going to be the next Sheryl Crow. That’s what they do. And some of them do it quite well. And it’s an intuitive process. There’s not enough data. It’s not surprising that they didn’t understand Napster, it’s not surprising that they didn’t understand that distributing their content over the Internet was the next big wave.”
Steve tehát úgy gondolja, hogy a kiadóknak nem a Napsterre kellene haragudniuk, hanem fel kellene fogniuk, hogy az internet korában nem gátolhatják a szabad információ áramlást, ezáltal a zenék kalózkodás okozta veszteségek is kevesebbe kerülnének. Az újabb nagy hullám az internet adta lehetőségben rejlik. A kiadók vélhetően elfogadták és megértették mindezt.
Az iTunes Match remény lehet a kiadók számára a kalózkodás ellen és feltámaszthatja a zeneipart a jelenlegi haldoklásából. Ezzel az Apple tulajdonképpen pénzt csinál a kalózkodásból. Arról nem szól a fáma, hogy a kiadók és az Apple hogyan is osztozkodik a pénzen, de vélhetően itt is a 30%-os rész az, amit az Apple megtart, a többi pedig a kisebb-nagyobb kiadókhoz vándorol.
